peperonity.net
Welcome, guest. You are not logged in.
Log in or join for free!
 
Stay logged in
Forgot login details?

Login
Stay logged in

For free!
Get started!

Text page


tortenet.peperonity.net

Szerdáink

Szerdáink
Sok férfi volt az életemben, sokféleképpen. Volt, amelyikkel csak pár órát töltöttem együtt, volt, amelyikkel az egész életünk rövid lett volna. Volt, amelyik többet akart tõlem, volt, amelyik kevesebbet, de volt olyan is, aki pont annyit adott, amennyit kapott. Igyekeztem mindegyikkel tisztességes lenni, tisztázni, mit várhatnak el, és én mit várok el. Ha nem volt szó érzelemrõl, azt is elmondtam, de nem féltem bevallani a szerelmet, ha arra került a sor.

Õ azonban más volt, mint az összes férfi, akivel dolgom volt. Hat éves korunk óta ismertük egymást. Az elsõ nap találkoztunk az iskolában. Kis megilletõdött elsõsként egy padba –a legelsõbe- ültünk egymás mellett. Emlékszem, egész nap csipkedett, húzta a hajamat, böködött a ceruzájával. Délutánra már nem bírtam tovább, elsírtam magam, õ pedig utánam szaladt, elvette a táskámat és hazakísért. Onnantól kezdve nyolc éven keresztül együtt mentünk és jöttünk az iskolából. Sokat csúfoltak minket, de mi csak legyintettük a hülyékre. Nem voltunk szerelmesek, csak nagyon jó barátok. Aztán egy középiskolába is jártunk, igaz, már nem egy osztályba, de továbbra is állandóan együtt voltunk. Végigasszisztáltuk egymás összes szerelmét, az elsõ csókokat és az elsõ szeretkezéseket is, de soha, egyszer sem értünk egymáshoz. Aztán amikor elkerültünk otthonról egyetemre, õ is abba a városba jött, ahova én, igaz már másik karra. Ugyan már nem találkoztunk minden nap, de telefonon keresztül állandóan tartottuk a kapcsolatot. Volt egy nap –a szerdai, ami a miénk volt: kettõnké.

Semmi nem lehetett fontosabb, mint az aznapi együttlét. Csak egyszer mondta le: amikor a nagymamája kórházba került. Ilyenkor beültünk egy füstös kiskocsmába, kávéztunk vagy söröztünk. Az épp aktuális partnereim vagy megértették ezt a barátságot, vagy mehettek isten hírével. Aki el tudta fogadni, azt érdemesnek találtam a közelebbi ismeretségre, de persze õ volt az elsõ, aki tudomást szerzett róla.

Már végzõsök voltunk, amikor az egyik szerdai találkánkon azzal állt elõ, hogy új barátnõje van. Nem tulajdonítottam jelentõséget a dolognak, mivel sok kapcsolata volt, néha egyszerre több is, de soha nem tartotta érdemesnek azokat a lányokat arra, hogy hosszasan meséljen róluk. Mindig azon viccelt, hogy én szerelmes típus vagyok, õ pedig szenvtelen, csajozós. Tény, még sosem mondta, hogy szerelmes lenne valakibe. Most sem veséztük ki a témát, hamar másra váltottunk. Csak a következõ héten került szóba újra a dolog, érdeklõdtem, megvan-e még a lány. Gondoltam, elmeséli, hogy igen, megvan, túlestek az elsõ szexen, de nem volt valami nagy szám. Ehelyett csak egy fejbólintás volt a válasz, látszott, hogy nem nagyon akar róla beszélni. Na, nekem sem kellett több, faggatni kezdtem.
- Zora, te ismersz, tudod, hogy nekem eddig senki nem jelentett sokat, –kezdte- de ez a lány, õ más. Szép, mondjuk, az egy dolog, okos, mondjuk az is, mert ilyennel már sokkal találkoztam, de van benne valami.
- Mi? Kapanyél? –kérdeztem poénkodva, bár nagyon rosszkor. Látszott is rajta, hogy rosszul esett neki.
- Jó, ha elvicceled, nem mondom el! –sütötte le a szemét. Bocsánatot kértem, mire õ folytatta.
- Tudod, elõször érzek felelõsséget valaki iránt. Már nem akarom csak megdugni, szeretkezni akarok vele. Tudod, én még sosem szeretkeztem senkivel sem. Nem akarom megcsalni sem, észre sem veszek más lányokat. Azt hiszem, szerelmes vagyok!

Nem nagyon tudtam szóhoz jutni a vallomás után, de elment a kedvem mindenféle beszélgetéstõl. Igazság szerint nem értettem, miért érzem rosszul magam, örülnöm kellett volna neki, ha a barátom boldog. Alig szóltunk egymáshoz, amíg elkísért a kollégiumig. A kapuban aztán szokás szerint adott két puszit.
- Figyelj, remélem nem haragszol, de szeretném, ha megismernétek egymást. Már nagyon sokat meséltem neki rólad. Jó lesz, ha jövõ szerdán õ is jön?
Meglepetésemben csak bólogatni tudtam. Eddig a szerda csak a miénk volt! Soha nem volt ott más, most meg megosztaná ezt egy IDEGENNEL? Furcsa görcs volt a gyomromban, amikor beléptem a kollégiumba.

Következõ héten végig a szerdai találkozó járt az eszemben. Amikor felhívott, ugyan nem került szóba a barátnõ, vagy a hármas randink, de felettem végig ott volt az esemény, mindenhová elkísért, akár órán ültem, akár szeretkeztem. Szerdán aztán szokatlanul nagy gonddal készültem: alaposabban sminkeltem, órákig válogattam a ruháim között, ötször lõttem be a hajamat, de a végeredménnyel végül is elégedett voltam. A megbeszélt idõpontban azonban csak õ volt ott, az üdvözlõ puszi után elmesélte, hogy a barátnõje csak félórára ér rá, majd beugrik késõbb. Kicsit fellélegeztem, és úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy el is feledkeztünk a várva várt harmadikról. Egyszer csak egy miniszoknyás láb állt meg az asztal mellett. Olyan hosszú combok indultak ki a szoknya alól, hogy óráknak tûnt, mire felért a tekintetem rajtuk keresztül a karcsú derékig, és a formás mellekig, melyeket egy sötétkék pamut garbó takart. Jól állt a lány hosszú világosbarna hajához és a kék szeméhez.

Az arc mosolygott: õrá. Leesett: ez A barátnõ. Még leggonoszabb pillanatomban sem tudtam volna rá azt mondani, hogy csúnya, de aztán késõbb a beszélgetés során kiderült, hogy azt sem, hogy buta, vagy hogy nem kedves. Ez a lány tökéletes volt, legalább is sokkal tökéletesebb, mint én. Mégsem lett mellette kisebbségi komplexusom, mert nagyon jót beszélgettünk, bár neki hamar el kellett mennie. Amikor egy utolsó csókot dobva a barátom felé kilépett a kocsma ajtaján, õ az asztal fölé hajolva kérdezte:
- Na, milyen?
- Szép, kedves, okos. Mit mondjak még? –feleltem enyhe keserûséggel a hangomban. Nagyon szerettem volna, ha egy kiállhatatlan hárpia ez a nõ, bár az okát magam sem értettem, hogy miért.
- Jaj, nagyon örülök, hogy tetszik! –huppant vissza a székére.

Nem tudom, mi történt velem, de az est további részében kiállhatatlan lettem, hisztis, mint egy kislány, akinek semmi nem elég jó, úgyhogy azt hiszem, megkönnyebbült, amikor már a kollégium kapujában álltunk. Elcuppant a szokásos két puszi, bár én inkább csak sértõdötten odatartottam az arcomat, sem minthogy megcsókoltam volna az övét. Ekkor már világossá vált bennem is, hogy féltékeny vagyok rá, mert már nem én vagyok az elsõ számú nõ az életében, mert fenyegetve éreztem a pozíciómat. Amikor megfordult, és elindult hazafelé, én nem mentem be, hanem figyeltem, ahogy szép lassan kisétál az életembõl. „Nem hagyhatom elmenni!” – futott át az agyamon, ezért a nevét kiabáltam, és utánaszaladtam.
- Ne menj el! – mondtam lehajtott fejjel, nem nézve a szemébe. – Ne így váljunk el! Gyere fel hozzám, csinálok neked egy teát.

A liftben nagy volt a tömeg, ezért szorosan mellém kellett állnia. Éreztem, ahogy a kabátján keresztül a karomhoz simul a karja, ahogy összeér a vállunk, és a lift egyik rázkódásánál a combja a fenekemhez dörzsölõdött. Amikor mindenki kiszállt és csak mi ketten maradtunk, nem állt messzebb.
- Tudod, Zora, miért szeretem õt? –kérdezte minden átmenet nélkül. –Mert annyira hasonlít rád! – suttogta, megfogta a kezem (ez volt az elsõ alkalom, hogy a bõröm a bõréhez ért), magához húzott és megcsókolt. Minden olyan gyorsan történt, hogy gondolkodni, vagy tiltakozni sem volt idõm, csak azt vettem észre, hogy a nyelvét dugja le a torkomon, hogy ölel, szorít magához, hogy a keze valahol a kabátom alatt matat, hogy megáll a lift, és mi továbbra is egymásra tapadva próbáltunk eljutni a szobámig. Hogy ki volt a folyosón, és látott meg minket, nem tudom, akárcsak azt, hogyan nyitottam ki az ajtót csókolózva, de miután valahogy beestünk a kis helységbe, pár pillanat múlva már csak egy bugyi volt rajtam, rajta pedig egy boxeralsó, és a melleimet szopogatta.

A következõ percben már az ágyon feküdtem, és õ továbbra is a melleimre tapadva a bugyimat tépte le rólam. Felsóhajtottam, ahogy hozzá ért a szeméremtestemhez, nem akartam semmire gondolni, csak érezni a kezeit magamban, de kéretlenül is feltörtek bennem az érzések. „Mit csinálok én itt?” –futott át rajtam, -„És mit tesz õ velem?” Eltoltam magamtól, õ meglepõdve nézett rám, olyan tûzzel a szemében, amit még sosem láttam azelõtt férfiban.
- Kérlek, Zora, érezni akarlak! –mondta, és már hajolt volna vissza a testemre, de megint megállítottam.
- Mit akarunk mi egymástól? –kérdeztem, sokkal kisebb önfegyelemmel a hangomban, mint szerettem volna.
- Nem tudom… –súgta és a nyakamba csókolt. Felsóhajtottam. Vannak helyzetek, amikor nem tudok nemet mondani, védekeztem magamban, de ha igazán õszinte akarok ...


This page:




Help/FAQ | Terms | Imprint
Home People Pictures Videos Sites Blogs Chat
Top
.